Zsignár István

(1930-2002)

Zsignár István tanár úr 1930-ban született Miskolc mellett, Golop községben. Édesapja kovácsműhelyének ritmikus zaja, izzó tűzszikrái jelentették a gyerekkort, az első élményeket. Az alsó, közép- és felső iskolája mellett a munkában edződő élet volt az ő valóságos egyeteme.1953-ban Szegeden végezte a Tanárképző Főiskolát. Jellemző rajztudására, hogy főiskolásként országos portrépályázaton második díjat nyert. Az oklevél megszerzése után elkötelezetten végezte kettős hivatását: festő és tanár. Mindkét közegben megalkuvás nélkül, töretlenül dolgozott. 1953-ban Battonyán kezdett tanítani, később Miskolcon, 1972-ben megalapította, majd tíz évig vezette a Miskolci Zrínyi Ilona Gimnázium rajztagozatos osztályát. Önmagához és diákjaihoz is szigorú volt és következetes, a babitsi „soha meg nem elégedés” elvét vallotta. Mikor rajztagozatos diákjait nevelte, ő is nevelődött. Egyrészt a felelősségérzet, az órákra való felkészülés intenzitása is távlatot nyitott, másrészt a fiatalság bátor, konvencióktól mentes lendülete is hozzájárult a növekvő látóhatárához. Tanítványaival közösen mélyültek el a tűzzománc és a kerámia műfajában. Közel ötven tanulót nevelt a művészet jelöltjének. Diákjai több díjat szereztek országos rajzpályázatokon. „Akkor vagyok boldog, amikor tanítványaim eredményt érnek el”- vallotta. Sok száz fiatallal alakított ki rendszeres alkotó kapcsolatot a gimnáziumban és a szakkörökben. Vezette a MÁV és a Pedagógus Képzőművészeti Szakkört, felnevelt közel félszáz rajztanárt, a tokaji művésztelep vezető tanára volt. 1961 és 1981 között megyei és városi rajzszakfelügyelő. 1961-től a Miskolci Nehézipari Egyetem képzőművész körének vezetője lett. 1959-től szerepelt országos kiállításokon. Számtalan díj és kitüntetés tulajdonosa volt. Munkássága elismeréséül megkapta 1977-ben a Székely Bertalan-díjat. Festményeit magyar, lengyel, cseh, német, svéd, finn, szlovák közgyűjtemények őrzik. Alkotásain megelevenedett Miskolc és környéke, a Bükk vonulatai, Lillafüred, a kazincbarcikai és az ózdi ipari táj. „Fő élményanyagom a táj, aminek gyerekkoromtól csodálója és tisztelője vagyok”- hirdette. Magasztos, fáradhatatlan élet volt az övé. Egyszerre építette önmagát és a közösséget, szeretettel egyengette tanítványai útját. „Életemben mindig a rendet, a tisztaságot, a harmóniát keresem.” Ez volt hétköznapi festői gyakorlata és ars poeticája.