Bíró Tiborné

(1930-2021)

Bíró Tiborné, Anni néni, ahogy mindenki ismerte, 27 éven át, 1959 és 1986 között volt a Zrínyi Ilona Gimnázium igazgatója.

Irányítása alatt lett a gimnázium leánygimnáziumból koedukált iskola, belépett az UNESCO asszociáciált iskolák hálózatába, aminek köszönhetően a zrínyis diákok már a 60-as évektől nemzetközi programokban vehettek részt, nemcsak a szocialista országokba utazhattak, de Finnországba, Olaszországba és más nyugati országba is.

Átélt és végrehajtott számos tantervi változást az 5+1-es oktatástól a fakultáció bevezetéséig. Az orosz tagozat mellett Miskolcon elsőként vezette be az angol tagozatot, kezdeményezésére indult – a városban szintén elsőként – a rajz, majd az ének tagozat. Ezzel kialakította az iskolára ma is jellemző művészeti és nyelvi profilt.

Az oktatás mellett kiemelten kezelte a nevelést, az iskolai hagyományok őrzését és továbbadását, ezért örömmel dolgozott együtt egykori tanítványaival.

Nyugdíjas évei alatt is figyelemmel kísérte a Zrínyi Gimnázium életét, munkáját, szívesen vett részt az iskolai rendezvényeken.

Azzal az írásával búcsúzunk tőle, amelyben az iskola élén eltöltött 27 évére emlékszik vissza. ( Megjelent a Zrínyi Ilona Gimnázium évkönyvében 2013-ban.)

"27 év a Zrínyiben, 1959-1986

Pillanatképek emlékeimből

Amikor az 1996/98-as évkönyv készült, az iskolavezetés felkért, hogy írjak magamról, életpályámról, úgy éreztem - amikor amerikai típusú önéletrajz a divat,- kit érdekel egy közel 20 éve nyugdíjas pedagógus küzdelmes élete, visszaemlékezése.

A második kérésre már nem tudtam nemet mondani, mert fogy a jövendő. Így tehát átolvastam a 45 év kihagyás után megjelent Zrínyis évkönyveket, hogy ismétlésekbe ne bocsátkozzam. Jó érzés töltött el a mai diákéletet is bemutató igényes, tartalmas összeállítások tanulmányozásakor. Nagyszerű, modern elképzeléseket valósít meg manapság az iskola, olyanokat, amelyekről korábban álmodni sem mertünk. Így inkább az előzményekről - a kor lehetőségeihez mért előzményekről - írok, mert annak sok-sok tanár, diák volt részese, és velem együtt talán szívesen emlékeznek majd. Egy keveset írok magamról, közben a humornak is helyt adva merengjünk együtt a múlton!

Fiatal koromban, ha megkérdezték hány éves vagyok, azt feleltem, 2000- ben leszek hetven. Magam sem hittem, hogy megérem, olyan távolinak tűnt, de a kimondott szó erejében bíztam, s íme túlhaladtam.

Ma már két aranydiploma után nem így számolok, mert a tegnapokkal fogy az idő, a holnapokkal egyre nő.

Amikor első „elemi” iskolába beírattak, még más volt a vezetéknevem. Elsős bizonyítványomat már új néven kaptam. Nem sokat törődtem vele, s nem kellett hozzá tíz év, hogy szüleim előrelátását, bölcsességét megértsem. Innentől kezdve hosszú volt az út, míg elérkeztem a Keresztes Nővérek zsámbéki zárdájában szerzett érettségi bizonyítványtól a különböző diplomák megszerzésével (budapesti Pedagógiai Főiskola magyar-orosz szak, az ELTE Lenin Intézet orosz nyelv és irodalom, a KLTE pedagógiai szak) az ország legrégibb leány középiskolájának igazgatói tisztéig 29 évesen, hogy azt betöltsem huszonhét éven át.

Előzőleg tanítottam Budapesten, a kéttannyelvű Gorkij iskolában, voltam egyetemi tanársegéd, tanítottam az orvosi egyetem lektorátusán, 1956 után pedig igazgatóhelyettes lettem. Szerettem tanítani. A Gorkij iskolába nemcsak magyar anyanyelvű diákok jártak. Itt tapasztaltam meg a magyar nyelv gazdagságát és nehézségét. Szigorú iskola volt, becsengetés előtt a tanárnak már a tanteremben kellett lenni, addig együtt készült a diákokkal az órára. Eközben jött oda hozzám az egyik tanuló és határozottan kijelentette, hogy „ragaszkodom”. Kihez ragaszkodsz, és miért, kérdeztem. Szétnyitotta a tenyerét, benne egy fél tubus ragasztó folyt szét. Másik alkalommal az óra nyugalmát megzavarva felállt az egyik fiú, és azt mondta „fel vagyok háborodva” Miért kérdésemre már nem kaptam választ, mert kirohant az osztályból, és a beszűrődő hangokból arra lehetett következtetni, hogy „csak” a gyomra volt felháborodva.

Az előbbi kis kitérő után térjünk vissza Miskolcra!

Megírtam a miskolci Zrínyi Ilona Gimnázium UNESCO asszociált iskola történetét 1846-1985-ig a Magyar Történelmi Társulat Közoktatás és Közművelődés-történeti pályázatára. Ezért külön díjban részesültem 1986-ban. Egy példány az országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumában található.

A négyosztályos leánygimnázium (1948-1964) szigorú Házirend szerint működött. A tanítási órák ötvenpercesek, tandíjat kellett fizetni, év végén valamennyi tárgyból összefoglaló órát tartottunk egy másik szaktanár jelenlétében, az éves anyagot lezárandó.

Minden tanulónak hátulgombolós köpenyt kellett hordani, matrózgallérral. A kötelező diáksapkán (általában a Sötét-kapunál tették fel) iskolajelvényt viselni. Az ünnepi öltözet matrózruha volt. A szoknya hosszának térd alá kellett érni. Köröm- vagy hajfestés szóba sem jöhetett.

Este 8 után tanuló szülői kíséret nélkül nem tartózkodhatott sem az utcán, sem nyilvános helyen. Az osztályfőnököknek meg kellett látogatni a tanulók családját, és jellemzést írni a tanuló életkörülményeiről, fejlődéséről. Származásuk szerint kellett fizikai dolgozó, értelmiségi, egyéb és osztályidegen csoportba sorolni őket.

Egy családlátogatás után, az osztályfőnök javaslatára az egyik tanulónak egész éves menzajegyet biztosítottunk, igen félve jött az irodába, de örömmel távozott. Jó pár évtizeddel később, egy érettségi találkozón mondta el, nagyon tartott attól, hogy valaki felismerte, mert ő, hogy szüleinek segítsen, esténként a színházban statisztált.

Az iskolában cserépkályhával fűtöttek, a folyosók bitumenesek, a termek padlója olajos volt. Az ajtók sötétbarnák, némi komorságot adva a betérőnek. A világítás gyér volt. A tantermekben a tanároknak külön fogas állt rendelkezésükre, ugyanis nem volt tanácsos a fűtetlen folyosókon kabát nélkül tartózkodni.

1964-ben a leánygimnáziumból koedukált iskola lett. Kivételes jó helyzetben volt az a 11 fiú, aki betévedt iskolánkba.

Az 1964/65 évben 30 osztályt indítottunk, és 1062 tanuló, 1965/66-ban 1071 diák tanult nálunk. Volt „gyarmatunk” is, kihelyezett osztályok a Kossuth utcán, később a selyemréti általános iskolában.

A hiányzás vagy egyéb okok miatt lemaradt diákoknak tanulószobán kellett segíteni (természetesen ingyen) és pótolni a hiányosságaikat.

Az öreg, elavult tornaterem is biztosított sportolási lehetőséget, de az egyesületi sportoláshoz engedélyre volt szükség, ehhez feltételnek a jó tanulást kívánták meg. Több tanuló bizonyítványát csúfította el a testnevelés négyes. A leleményes szülők „felmentették” testnevelésből gyermeküket. Egyik alkalommal egy „felmentett” diák kért versenyzéshez engedélyt. Alapos szidás után, hogy képzeli ezt, felmentés és verseny? Megkérdeztem, mégis milyen verseny? Szerényen válaszolt: sakkverseny. Ez is igaz történet.

Külön fejezete az iskola életének az ún. politechnikai oktatás az 5+1-es rendszer. Persze akkor még szombaton is jártunk iskolába. Volt kertészeti, gépjárművezetői, fotó, szabás-varrás képzés, később kibővült ápolónői, csecsemőápoló, könyvkötő, MÁV forgalmi és kereskedelmi, vámkezelési, nevelési és idegenforgalmi ismeretekkel. Legidőtállóbbnak az iskola tanműhelyében folyó szabás-varrás gyakorlati foglalkozás bizonyult. Évente divatbemutatót rendeztek, saját készítésű ruhákból.

1961-ben a vidéki gimnáziumok közül elsőként lettünk UNESCO asszociált iskola. A hazafiságra, a békére, a nemzetközi megértésre nevelés jelentősebb szerepet kapott, mint a többi nevelési, oktatási intézményben. Az idegen nyelvek tanulása is újabb lendületet vett. Idegen nyelvi levelezés, később diákcserék, mind ezt a célt szolgálták. S mindez akkor, amikor a külföldi levelet nem a címzett olvasta először, gyanús volt minden nyugatról jött levél.

Lehetőségünk nyílt a Népek hazája, nagyvilág estjeire külföldi vendégeket hívni. így érkezett Budapestről egy indiai diáklány, Rajini Kumar az indiai estre. Két, angolul már jól beszélő diákot küldtünk elé az állomásra, várják meg, míg mindenki leszáll, biztos a peronon marad, megismerik majd. Fél óra múlva visszajöttek, sokat vártak - mondták -, már mindenki elment, a vonat végénél csak két cigánylány beszélgetett. Nyílik az ajtó, és belép rajta az a diáklány és kísérője, akiket nem ismertek fel. Más népek megismeréséhez személyes tapasztalatra van szükség.

Felvettük a kapcsolatot a cuneoi olasz középiskolával. Fiatal igazgatónője vállalta a diákcsere lebonyolítását és eljött megbeszélni a programot. Vasárnap zempléni kirándulásra vittük. Sárospatak után Széphalomba látogattunk. Indultunk volna tovább, de vendégünk egy igazi falusi udvart szeretett volna megnézni. Nem kis feladat volt ez. Úgy gondoltam, bemegyünk az egyik házba, elmondjuk kérésünket.

Már majdnem a kilincsen volt a kezem, amikor előrenéztem, és inkább a másik házat választottam. A háziasszony fehér kötényben kijött, éppen ebédet készített. Megértette kérésünket, és szívesen segített az olasz vendégnek. Menni készültünk, amikor a tornácon egy fekete nadrágos, csizmás, fehér inges bácsi pipával a kezében, kedves mosollyal szólt: BON GIORNO SIGNORINA! DE DOVE SEI ARRIVATA? Mária Boella, mert így hívták a vendégünket, a csodálkozástól nem tudott megszólalni. Magyarországon, egy kis faluban, egy idős ember olaszul! Kiderült, hogy a bácsi igen fiatalon harcolt olasz földön. Egymás után sorolta, hogy merre járt az első világháború idején. Régen volt, azóta nem volt kivel beszélnie olaszul. Könnyes szemmel búcsúztunk. ARRIVEDERCI BUON VIAGGIO. SALUTI - mondta a bácsi.

Nemcsak az olasz iskola, hanem a szülőkön keresztül az egész város tudomást szerzett a megható magyarországi találkozásról.

Nem európai országból jött turistacsoport még ritkán járt Miskolcon, amikor 32 japán pedagógust láttunk vendégül. Valamennyien ajándékba kapták az iskola életéről, történetéről készült 6 nyelvű kiadványunkat. Bemutattuk nekik iskolánkat, az új nyelvi laboratóriumot. Egy férfi a csoportból mindig lemaradt. Nem tudtam, miért. A fizikai szertárba hétszerre fért be a csoport, és a nyitott szertárajtóból megoldódott a rejtély. Gyorsan, hogy senki se vegye észre, kinyitotta a nagyméretű cserépkályha ajtaját, és bedugta a kezét. Kormos lett, és akkor derült fény arra, hogy itt nem padlófűtésesek a tantermek, és valamennyi terem furcsa építménye szolgáltatja a meleget.

1963/64-es tanévben kísérletező szándékom hozta létre az 5+1-es pedagógiai osztályt. Önkéntes jelentkezés alapján a város 5 gimnáziumából 38 vidéki tanuló került iskolánkba. A pedagógiai pályára készülő fiatalok a gimnázium IV. osztályában lélektan, logika, didaktika és neveléselmélet alapjaival ismerkedtek, és 80 órát töltöttek tanítással. Érettségi után, mint képesítés nélküli nevelők felvételt nyertek a főiskolák levelező tagozatára. Valamennyien pedagógusok lettek.

Az 1981/82. tanévtől a kötelező és szabadon választott fakultatív tárgyak rendszerével küszködtünk. Közben eredményesen működött az orosz és angol tagozat, növelve a tanulók felvételi esélyeit, segítve pályaválasztásukat. Majd újabb tagozatok létrehozásával: rajz, ének, próbáltuk a tehetséges diákokat hívni iskolánkba. Rajzversenyt rendeztünk, hogy érveink a tagozat indításához elegendők legyenek. Válaszként fegyelmit helyeztek kilátásba. Nem kaptam; a sok siker, amit diákjaink produkáltak, igazi örömet szerzett.

Nevelési elveink közé tartozott, hogy jól érezze magát a diák az iskolában, legyen sikerélménye. A tananyagot ne csak megtanulja, hanem szépen, szabatosan elő is tudja adni. „Akikre büszkék vagyunk” címmel minden évben fényképes tabló készült, az újságban, a „Zrínyiészben"-ben publikáltak, verset írtak, és sokan közösségi munkájukért aranykoszorús iskolajelvényt kaptak.

Visszavártuk azokat, akik tanári pályára mentek, így tanárként az iskolai hagyományok megtartójává, továbbfejlesztőjévé váltak.

Közben új tornatermet is építettünk; tanítási idő után 2-22 óráig dolgoztak a központi fűtésszerelők. Új parketta került a tantermekbe, a világos burkolatú folyosók, a szaktantermek jobb közérzetet biztosítottak tanárnak, diáknak.

A 27 év története persze nem volt diadalút, sok gáncsoskodás, rosszindulat kísérte újító szándékaimat.

Az iskola egykori életéről, eseményeiről, kezdeményezéseiről több cikket írtam a Köznevelésbe és a Pedagógiai Szemlébe.

Az eltelt évekkel sok minden megváltozott. Most olyan információs dömping van a világban, hogy olyan ismeretre van szükség, honnan szerezzük be az információkat.

A lexikális ismeretek helyett ma a kreativitást díjazzák. A mai Zrínyi Gimnázium ezt felismerte, a hagyományokat továbbfejlesztve tölti be hivatását.

Valahányszor felkeresem a régi iskolát az új épületben, örülök, hogy sok tanártársammal együtt tevékeny részese lehettem egykor az iskolai élet alakításának.

Mahátma Gandhi szavaival fejezem be visszaemlékezésemet:

„... a jól elvégzett munka egyedüli jutalma abban áll, hogy elvégezhettük.”

Bíró Tiborné S. Hortobágyi Anna nyugdíjas igazgató"

(Az épület, ahol mindez megtörtént, ma a Lévay József Református Gimnáziumnak ad helyet.)