Nekrológ

Titkos Sándorné emlékére
 

Fájdalmas veszteség érte a Miskolci Zrínyi Ilona Gimnázium iskolaközösségét: 2026. március 20-án eltávozott közülünk Titkos Sándorné, született Demján Erzsébet, nyugalmazott orosz–történelem szakos pedagógus, vezetőtanár, egykori igazgatóhelyettes.

1950. június 27-én született Miskolcon. Egyetemi tanulmányait a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen végezte, ahol történelem–orosz szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. Pályáját 1973-ban kezdte, és attól a pillanattól kezdve mindvégig a Zrínyi Ilona Gimnáziumhoz kötődött – ahhoz az iskolához, ahová egykor diákként is járt. 1988-tól igazgatóhelyettesként dolgozott, tanári és vezetői tevékenysége évtizedeken át meghatározó volt Gimnáziumunk életében.

Kiemelkedő szakmai tudás, rendkívüli munkabírás, következetesség és mély pedagógiai elhivatottság jellemezte. Tanítványai számára nem csupán tanár, hanem a szó klasszikus értelmében vett „mester” volt, aki nemcsak tudást adott át, hanem utat is mutatott az életben. Számos diák választotta az ő példáját követve a pedagóguspályát, és sokan közülük később is visszatértek hozzá, hogy beszámoljanak sikereikről.

A helytörténet és a honismeret iránti elkötelezettsége különleges helyet biztosít számára a miskolci pedagógustársadalomban. Diákjaival kutatótáborokat szervezett, falukutatási és temetőkutatási programokat indított, munkájuk eredményei szakmai kiadványokban is megjelentek. Tevékenységéért 2002-ben Honismeretért emlékéremben részesült.

Vezetőtanárként a Miskolci Egyetem hallgatóinak szakmai irányítását is ellátta, érettségi vizsgaelnökként és államvizsga-bizottsági tagként generációk pályáját kísérte figyelemmel. Munkáját minden területen igényesség, rendszerszemlélet és felelősségtudat jellemezte.

Az életrajzi adatok összeállításában Kovácsné Szegedi Ildikó, iskolánk volt igazgatónője – aki hosszú éveken át közvetlen munkatársa és vezetőtársa volt – segített.

Számomra Zsóka személyesen is különösen sokat jelentett. 2001 augusztusában, pályakezdő pedagógusként találkoztunk először a Zrínyiben. Szigorúnak láttam, de már az első pillanattól éreztem benne azt a különleges figyelmet és emberséget, ami később annyira jellemezte őt számomra.

Hónapokkal később mesélte el, hogy már korábban is találkoztunk: ő volt az érettségi elnököm 1998-ban a Herman Ottó Gimnáziumban. Emlékezett rám, én viszont nem, talán egy éppen felnőtté váló, izguló tizennyolc éves diáknak ez megbocsátható…

Emlékezett a feleletemre, sőt arra is, hogy milyen tételt húztam. Egy alkalommal – amikor már nyugdíjba vonulása előtt az irodájában rendezgette a sok év alatt felhalmozódott anyagokat - egy régi osztályozó ívet hozott oda hozzám, és megmutatta, hogy ott van a nevem, és az ő kézírásával az a megjegyzés: „szépen felelt”. Ez a gesztus, ez a figyelem és emlékező szeretet mindent elmond arról, milyen pedagógus és ember volt. Ez is egy olyan pillanat, emlék számomra, amelyet örökre megőrzök.

Mindig jó volt vele együtt dolgozni, biztos pont volt számomra. Ahogy teltek az évek, egyre több feladatot kaptam tőle, és én ezt mindig bizalomként éltem meg. Olyan feladatokat bízott rám, amelyekből tanulhattam és fejlődhettem. Tőle tanultam meg, hogy a világos, egyértelmű elvárás mennyire biztonságot ad. Amit kért, azt következetesen kérte számon – de mindig pontosan tudni lehetett, mi a feladat. Ez a kiszámíthatóság és szakmai tisztaság nagy segítség volt számomra pályakezdőként.

Nyugdíjba vonulása napján az iskola közössége meglepetésként elballagtatta. A diákok énekelve kísérték végig az épületen, ahogyan a végzősök is végigvonulnak ballagáskor az iskola folyosóin. A tanári előtt álltam és én is könnyes szemmel búcsúztam – mindannyian éreztük, hogy vele együtt egy korszak is lezárul, és az iskola egy darabját is magával viszi.

Nyugdíjasként sem szakadt el az iskolától. Rendszeresen visszatért rendezvényeinkre: ballagásokra, szalagavatókra, ünnepségekre, a művészeti napok megnyitóira, a történelem szaktanterem avatására és legutóbb a Simon Tibor matematika szaktanterem avatására. Jelenléte természetes volt számunkra, ahogyan az is, hogy továbbra is figyelemmel kísérte az iskola életét.

Az utolsó időkben is velünk volt. A legutóbbi szalagavatón, majd egy decemberi kollégabúcsúztatón is részt vett. Amikor elköszönt tőlem, megfogta a két kezem, a szemembe nézett, és ezt mondta: „Örülök, hogy minden rendben van az iskolában.” Ma már tudom, hogy ez a mondat sokkal többet jelentett, hiszen már súlyos betegségével küzdött. Nagyon hálás vagyok, hogy ezt még elmondta nekem.

Örülünk, hogy még részese lehetett a 2025. június 7-én megrendezett I. Alumni találkozónak is, ahol több mint 400 egykori zrínyis gyűlt össze. Ott is azt láthattuk, amit mindig képviselt: az iskola közösségét, az összetartozást, a múlt és jelen kapcsolatát.

Gyors lefolyású betegsége mindannyiunkat felkészületlenül ért. Hiánya pótolhatatlan. Emlékét szeretettel, tisztelettel és hálával őrizzük.

Kedves Zsóka! Köszönöm, hogy példát mutattál nekem – pedagógusként és emberként egyaránt.

Fridrikné Várhegyi Renáta
igazgató